Sírok érted

A szerencse elpártolt mellőlem.
Minden, ami fontos, most elhagyott.
Mindenki szomorú, de ettől nincs jobb kedvem,
Már érzem: Belülről meghalok.

Sírni volna kedvem, de nem tudok.
Csak a csöndes ürességet érzem.
Engem már minden érzés itthagyott.
Szívem, mintha egy mély üreg lenne.

A mély kábultság vesz erőt rajtam,
Lehúz, a ködöds üres semmibe,
A talaj már rég eltűnt alólam,
Azt sem tudom már, hogy hová megyek.

A sírás szorongatja a torkom,
De könnyeket mégsem ejtek érted.
Hazudtál nekem. De volt rá okod?
Azt mondtad: az élet megint szép lesz.

Csak áltattál az álomvilágban,
De elmondani az igazságot
Egyátalán nem állt szándékodban!
És így bízzak meg benned? Na mondd!

Szemeim szokatlanul szárazak.
Égetnek, fájnak vagy csak büntetnek?
Ellenem esküdött minden?
Vagy csak egyszerűen ilyen az életem?

Háborúk, csaták s efféle rosszak
Töltik be a jó kis életünket.
De ha csakis sorra ezek várnak,
Akkor hol marad az álomnbéke?

Mi értelme élni, ha ezek az álmaink?
Mi értelme az életnek, ha nincsenek vágyaink?
Mi értelme létezni, ha ez a sorsunk?
Mi értelme léteznünk, ha egymást tiporjuk?

Az ilyen kérdésekre csak némán bólogatsz.
Nem teszel semmi, csak belenézel a szemembe,
Mélyen, mélyen, ahol még nem járt emberfia...
S láss csodát: Könnyezek érted!